Európa még romokban hevert a Második Világháború után. Az embereknek teljesen más gondjaik voltak, mintsem hogy motorversenyzésen gondolkozzanak. Azonban a Man szigeten, mint mindig, voltak, vannak és lesznek is kivételek. Néhány lakos már a Tourist Trophy újraélesztésén dolgozott. A számos kellemetlenség ellenére, mely szerint a benzint és az olajat porciózták, gumit, pedig alig lehetett kapni 1947-ben ismét dübörögtek a motorok.
A régi nagy versenyzők ideje, a háború miatti kusza időszaknak köszönhetően lassacskán lemenőben volt, viszont az újrakezdésnél még ők domináltak. Fontos, hogy 1949-ben világbajnoki futammá lépett elő a Tourist Trophy. Olyan tapasztalt pilóták uralták akkoriban a versenyeket, mint Freddie Frith, Harold Daniell, Maurice Cann, Artie Bell vagy Manliff Barrington, azonban a fiatalabb generáció egyre inkább kerülgette a trónt. 1950-ben azonban kisebb csoda történt, amikor felbukkant a TT során először, egy bizonyos Geoff Duke nevű 27 éves angol srác.

Makulátlan stílusával mindenkit megbabonázott. Olyan nagynevű pilóták mellé vették fel a Norton gyári csapatába, mint Artie Bell, Harold Daniell és Johnny Lockett. Duke bemutatkozása a Senior TT versenyen fergetegesre sikeredett. Az újonc rajt-cél győzelmet aratott, amely mellé felállította az új kör, valamint pályarekordot. Duke összesen 6 TT győzelmet szerzett. Versenyzői pályafutása után a szigeten maradt és megalapította a Duke Marketing Ltd nevű cégét, amely verseny videókra specializálódott. A TT történetünkben Duke az eddigi első olyan legendás versenyző, aki életben maradt.

Érdekességként megemlíteném, hogy 1952-ig, a háborúban vesztes Németországból származó sportolók, minden nemzetközi versenytől el voltak tiltva. Így a szigetre is csak 1953-ban térhettek vissza, azonban semmit nem bíztak a véletlenre. Márciusban különítmény utazott a helyszínre, hogy minél jobban megismerjék a pályát. Az eredmény természetesen nem maradt el, számos dobogós helyezéssel tértek haza. Emellett 1953 ismét tragikus év volt. Ezúttal Leslie Graham számára. A történelem első fél literes világbajnokának minden kívánsága az volt, hogy nyerjen a szigeten. Történetesen sikerült neki egy MV Agusta nyergében, a 125-ös kategóriában. Azonban egy nappal később a Senior versenyen halálos kimenetelű balesetet szenvedett a brit. A Bray Hill aljában egy betonfalnak csapódott. A baleset körülményeit a mai napig homály fedi.

Sokan az első lengőkar törésének tulajdonítják az esetet. Tehát a sziget újra gyilkolt. 1954-ben ismét új fordulat következett be a TT életében. 29 év szünet után újfent helyet kaptak az oldalkocsis motorok. A nagykategóriában, a brit egyhengeresek egyeduralkodását átvették egy időre az olasz gyárak kecses sokhengeresei. Az ’50-es évek végén a Mondial, Gilera valamint a Moto Guzzi visszavonulása után japán gyártók küldték különítményeiket európai felfedezőútra. A Honda 1959-es első fellépését még enyhe mosollyal nyugtázták az európai szakértők, viszont sokaknak az arcára is fagyott a mosoly, amikor az Európában alig ismert versenyzők, név szerint: Giichi Suzuki, Seiichi Suzuki, Teisuke Tanaka, Naomi Taniguchi és Bill Hunt, a gyatra pályaismeret ellenére megszerezték a legjobb gyártó csapatnak járó díjat a nyolcadliteres kategóriában, valamint Taniguchi hatodikként még egy világbajnoki pontot is gyűjtött.

Az első győzelem még váratott magára. Viszont egészen rövid ideig, mindössze 1961-ig. Az akkor 21 éves angol versenyző, akit mellékesen Mike Hailwoodnak hívtak, olyan bravúrt hajtott végre, amit előtte még egyetlen versenyző sem. 125, 250 és 500 cm³-es kategóriában is diadalmaskodott. Hailwood triplája csak a kezdete volt egy egyedülálló pályafutásnak. 14 TT győzelmet valamint 9 világbajnoki címet szerzett. A legendás britnek 1967-ben sikerült megismételnie a TT-n a triplát ugyancsak egy Honda nyergében. A tragédia sajnos őt sem kerülhette el. 1981-ben életét vesztette Angliában egy autóbalesetben. Két gyermeke is vele utazott és sajnálatos módon 9 éves kislánya is meghalt. Fia Dave túlélte a balesetet.

Meg kell említenünk egy svájci származású urat is, aki feliratkozott a TT győztesek listájára. Luigi Taverinek hívták. 1962 és 1964-ben a nyolcadliteres valamint 1965-ben egy kéthengeres Honda nyergében az 50 cm³-es kategóriában diadalmaskodott. A ’60-as éveket hívhatjuk a Tourist Trophy aranykorának. Olyan versenyzők, mint Hailwood, Gary Hocking, Jim Redman, Phil Read és Giacomo Agostini számtalan emlékezetes győzelmet szereztek ezekben, az években.

A TT 50 éves jubileumát Bob McIntyrenek köszönhetően méltóképpen ünnepelték. 22:23,2-es köridejével ő volt az első versenyző, aki az akkor hangsebességnek számító 100 mérföld/óra álomhatárt áttörte. A technika gyors fejlődésének és Mike Hailwoodnak köszönhetően, a10 évvel később elért 20:48,8-as idő már 108,77 mérföld/órás sebességnek felelt meg.
Mindörökké emlékezetes maradt egy csata, amely a TT történetének legkeményebb harca volt a győzelemért 1967-ben Senior TT kategóriában. A két harcost Mike Hailwoodnak és Giacomo Agostininek hívták.

Hailwood már az első körben mindent beleadott és új körrekordot ért el, amikor a harmadik körben a boxba kényszerült Hondája nyergében. Lelazult a gázmarkolat. Egy gyors javítás után máris 11 másodperces hátrányba került Agostinivel szemben, aki átvette a vezetést. Mike azonban mindent egy lapra tett fel. Egy eszement hajrát indított az olasz ellen, akinek így másodpercről másodpercre csökkent az előnye, pedig hiba nélkül motorozott. A hat körös verseny ötödik körében utolérte az olaszt és azonos idővel haladtak át a célvonalon, amikor Agostini kiállni kényszerült, mert MV-jének lánca elszakadt. A verseny, amely talán a legtöbb talányt hordozza magában a mai napig a „Mi lett volna ha” idézetek tekintetében.

Érdekesség, hogy Hailwood 1967-es sebességrekordját először 1975-ben sikerült megdönteni, Mick Grantnek egy 750-es Kawasaki nyergében. Miután Hailwood átvándorolt az autósportba szerencsét próbálni, Agostini dominált egy ideig mind a Junior mind a Senior TT futamain MV Agustája társaságában. A közönségkedvenc 10 alkalommal győzedelmeskedett, mígnem 1972-ben halálos balesetet szenvedett a szigeten Ago honfitársa és barátja Gilberto Parlotti.

Ekkor az olasz bejelentette, hogy többé nem áll rajthoz a szigeten, abban az esetben sem, ha a viadal továbbra is beleszámít világbajnoki értékelésbe. Más élversenyzők is csatlakoztak a bojkotthoz, így a TT lassacskán átalakult és a szólókategóriákat a privátversenyzők kezdték el uralni. Világbajnoki státuszától megfosztották. A leselkedő veszély, valamint az elvett világbajnoki státusz hatására a rendezők félni kezdtek attól, hogy csökken az érdeklődés a TT iránt, így drasztikus módon megemelték a pénzdíjakat. 1979-ben a Classic verseny győztese például egy 40000 svájci frankot érő csekkel gazdagodott.

Az élversenyzők megtartásának érdekében bevezették a rendezők, a rajtpénzt is. Néhány idősödő sztár, ezt kihasználva hizlalta még egy kicsit a bankszámláját a ’70-es évek végén valamint a ’80-as évek elején. Így szerzett 4 győzelmet például Bill Smith. Alan Jackson, Mick Grant és Tony Rutter 3 győzelemmel gazdagodott ebben az időszakban és Phil Read is feliratkozott két alkalommal a győztesek névsorába.