Halálig tartó harc.

Emlékeztető, mely egyben azt jelenti, hogy nemsokára következik az interjú! A vártnál nagyobb fejtörést okozott számomra e cikk megírása. Tehát, 1966-ot írunk, amikor leszerződteti a gyári Yamaha csapat, a 125-ös kategóriába a kis növésű, akkor 24 esztendős, hihetetlenül tehetséges pilótát William David Ivyt, akit később a világ már Bill Ivyként ismer. A termete miatt gyakran csak Little Bill – ként emlegették. Az alig 160 cm-es Ivy igazi belevaló fickónak számított. Barátjával Mike Hailwooddal bejárta a londoni éjszakát és ismerte az összes szórakozóhelyet. A kornak megfelelően hosszú hajat viselt, és bármilyen fogadásra vagy protokoll rendezvényre volt hivatalos, ő kizárólag csak bőrdzsekiben, tornacipőben és farmernadrágban volt hajlandó megjelenni. Visszatérve a versenyzésre, Ivy meghálálta a gyári Yamaha szerződést és mindjárt megnyerte az év első versenyét. Ezt még további három győzelem követte, azonban ez sem volt elég a ’66-os világbajnoki cím megszerzéséhez. A svájci Luigi Taverit koronázták meg az év végén. Az 1966-os esztendőben egy kategóriával feljebb, a 250-esek között, ott motorozott az aktuális világbajnoki címvédő, Phil Read is. Read ekkor már kétszeres világbajnoknak mondhatta magát. Mind ’64-ben, mind ’65-ben ő lett a 250 cc világbajnoka. 1966-ban, azonban a Yamaha komoly fejlesztéseket hajtott végre és Readre bízta, az új négyhengeres 250-es gépét. Readnek elég sok gondja adódott a motorral, és kikapott Hailwoodtól, aki a Honda gyári versenyzőjének számított. Következett 1967, amikor 250-ben Read már fel tudta venni a küzdelmet Hailwood és a hat hengeres Honda ellen. A harc az utolsó futamig tartott. Readnek és Hailwoodnak egyaránt 50-50 pontja volt. Ismét Hailwood lett a világbajnok, mivel ő 5, Read pedig 4 futamon tudott nyerni. 1967-et Read valószínűleg nem tudta könnyen megemészteni, ugyanis a Yamaha benevezte a 125-ös kategóriába is. Viszont ebben az évben, csapattársa, az előbb említett Bill Ivy verhetetlen volt. 12-ből 8 versenyen győzött, így ő lett a 125 világbajnoka, Read pedig a második. Ivy karrierjében, egyértelműen 1967 jelentette a fordulópontot. Bill a 250-ben is igen szépen helytállt. Két versenyen győzött, így Read mögött ő lett a harmadik az év végi összesítésben. 1968. A grand prix történelem, egyik, legtöbb titkot magában hordozó szezonja. A Yamaha házon belül felállít egy csapatsorrendet. Szeretnék Ivynek megköszönni a ’67-es évben nyújtott alakítását. Ivynek szánják a 250-es világbajnoki cím megszerzésének lehetőségét, Readnek pedig a 125-ösét. Read az elmúlt két esztendőre kudarcként tekintett, úgyhogy erről hallani sem akart. Úgy gondolta, hogy egyenlő esélyekkel kell mindenkinek a startvonalhoz állnia. A Yamaha tervéről értesült az FIM is, és hivatalosan figyelmeztette őket, hogy tartsák szem előtt a sport tisztaságát. A két versenyző között élet-halál harc alakult ki. A Tourist Trophy-n 250-es géposztályban Ivy diadalmaskodott. Read gumiproblémával kiállni kényszerült. A 125-ösök mezőnyében ismét Ivy brillírozott. Miután behozhatatlan előnyre tett szert, lelassított és átengedte a győzelmet Read számára. A fordulópont, a Brno-i nagydíjon történt. Ivy bukott a 125-ösök versenyében, és bedagadt, elérzéstelenített térddel jelent meg a 250-esek rajtjánál. Read felrúgta a csapatutasítást és megnyerte a futamot Ivy előtt. A Yamaha vezetősége dühöngött. Read azzal védekezett, hogy az FIM eltiltással fenyegette, abban az esetben, ha betartja a csapatutasítást és nem teljes erőbedobással, motorozik. Read ekkor már a 125-ös kategória bajnokának mondhatta magát. Ivyn lett volna a sor. Következett a mindent eldöntő Monzai verseny. Ekkor a két pilóta között már óriási volt a feszültség. Egymástól húsz helynyi távolságra választottak maguknak boxot, míg a motorjaikat szinte egy helyen készítették fel a viadalra. Szemerkélő esőben indult a futam, amelyet a végén Read nyert meg. Ivy második lett, s mindketten 52 ponttal zárták az esztendőt. A bírák érdekes megoldást találtak. Összehasonlították négy olyan verseny összidejét, amelyben Readnek és Ivynek volt két-két első, valamint második helyezése. A végeredmény szerint 2 perc 05,3 másodperccel Read volt a gyorsabb, így ő lett a bajnok 250-ben is. Ami ezek után következett, nem volt túl örömteljes. A Yamaha soha többé nem adott gyári motort Read számára, sőt 1969-ben és 1970-ben szinte nem is tudott rajthoz állni 1971-ben tért vissza a pályára, amikor a japán gyárak visszavonultak egy időre a versenysporttól. Read ’71-ben egy saját tulajdonú, házilag tuningolt 250-es Yamahával indult a VB-n a gyár támogatása nélkül. Viszont Read számára ez nem okozott gondot, így 1971-ben megszerezte az 5.-ik világbajnoki címét. A 1968-as év tehát alaposan felborzolta kedélyeket. Bill Ivy bejelentette, hogy visszavonul a motorversenyzéstől, és az autósportban szeretne szerencsét próbálni. Sorsa azonban másképp alakult. A JAWA gyár szerződést ajánlott neki a 350-es kategóriában. Ez a motor akkoriban hihetetlen gyors volt. A szezon remekül kezdődött Ivy számára, mivel az első két versenyen második lett Agostini mögött. Az ötödik versenyt a legendás Sachsenringi pályán rendezték. Az edzés során, azonban bekövetkezett a baj. A JAWA megszorult, aminek következtében Ivy lerepült a motorról. A kórházba szállítás után halt meg. Különböző mondák láttak napvilágot Ivy halálának körülményeiről. Az egyik ilyen, hogy Ivyn nem volt bukósisak, mert készült vissza a depóba, így a bukója már a tankra volt téve. A másik, hogy Ivy félrecsatolta a sisakját, így az lerepült a fejéről még a földet érés előtt. Az igazság valószínűleg már soha nem fog kiderülni, az viszont biztos, hogy a becsapódás pillanatában Ivy fején, már valóban nem volt sisak.

A történet elolvasása után, remélem mindenki számára érthető, hogy a Phil Readdel készített interjú, miről, jobban mondva kikről fog szólni. Róla és Bill Ivyről.

A fent látható kép a ritka pillanatok egyikét örökítette meg.

szereplők: Mike Hailwood, Bill Ivy, Phil Read