A színfalak mögött, valahogy minden más.

A Simoncelli trilógia záróakkordjához érkeztünk. A mindvégig nagyon segítőkész Robertoval váltottam még néhány szót, mielőtt végleg búcsút vettem a Gilera Hospitalitiy-től, s ekkor neki szegeztem a kérdést. – „Roberto lehetne arról szó, hogy a holnapi versenyt én a boxból nézzem meg? – Persze, miért ne?!” – érkezett a válasz.

Ha jobban belegondolunk nemes gesztus volt ez a részükről. Edzésen, még csak elcsúszik valahogy a dolog, de versenyen. Papa, mama, testvér, barátnő, zsíros szponzorok, az ő részükre van fenntartva néhány négyzetméter, nem egy nagyra nőtt, szakállasnak. Viszont egy ekkora élményt kár lenne kihagyni. Miután odaértem, szépen lassan kezdtek érkezni a versenyzők. Egy pillanatra sem éreztették veled, hogy te húzz innen, de nagyon gyorsan.

Deganello főszerelő ugyanúgy kezet nyújtott mindenkinek, mint Roberto Locatelli. Nem mondom, valahogy érezték, hogy nem vagyok oda való, de nagy ívben le*rták. Simoncelli érkezett utoljára vállveregetéssel. Persze addigra már ott volt a mama, papa, Kate a barátnő, a mindvégig izguló kabala, Martina (Simoncelli húga) , pedig kb. 10 óra óta ott dekkolt.

Superpippo mamája, vetett rá egy pillantást, s mikor látta, hogy éppen a copfját eszi, nyugtatóan legyintett egyet a többieknek. Ez már csak megszokott, a bátyó a mindene. Persze készülődéskor, tolják bele az arcodba a fotoáppárátot, vesz a kamera, de ez senkit sem érdekelt. A csapat csendben tette a dolgát, kerülgette az addigra felgyülemlett 15 embert stb. Marco felöltözött, egy puszi a mamának, majd egy rituálé a papával.

Körülbelül egy percig tartó ölelés, szeretik egymást nagyon, mintha csak az utolsó útjára indult volna. A mama addigra mellettem állt, jéggé dermedve. Tudják érdekes pillanatok voltak. Ott egy sztárversenyző, aki agresszív, mint a jegesmedve, nagy a haja, mint az oroszlánnak, s magabiztos. Ugyanakkor ott vannak a szülők, akik talán már bánják az egész motorversenyzősdit, inkább otthon kávéznának, de nincs visszaút.

El kell engedni a gyereket, a nagy büdös semmibe. Senki nem tudja, mi fog történni öt perc múlva. Ez, ott, akkor nagyon átjött. A papa és a barátnő kiment a rajthoz, majd mire visszaértek kezdődött a futam. Síri csend lepte el a depót. Egy szót sem hallottam.

Marco persze őrült módjára bekezdett, szinte fájdalmas volt nézni is. Elmagyarázhatatlan, de velük átértékelődött a futam, nem azt érezted, hogy de jó kis versenyez, inkább azt, hogy intsék már le a fenébe, legyen már vége. Egyszóval, együtt aggódtunk, a nagyhajúért. Azt gondolná az ember, hogy olaszok hangosan sírnak és hangosan vígadnak. Ez esetben ennek nyoma sem volt.

Lüthi bukásánál szisszent fel egyedül Marco anyja, sajnálta nagyon a svájci legényt. A szomszédos csapatoknál fellelhető volt itt-ott az ováció, de itt bizony nem. A mama, a futam közepén szinte ájulás közeli állapotba került, s falfehér volt, az egyébként sötét bőrű asszony. Aztán megérkezett az egyik olasz szakkommentátor, akit finoman elhajtottak, majd jött a spanyol televízió s várta a drámát, de szerencsére ez is elmaradt. A véghajrában Marco persze belevetette magát a tutiba, ekkor már a szerelők is aggódtak a plusz munka miatt, s következett az utolsó kör.

Elsőként kezdte meg, mindenki sziszegett a foga alatt, s ökölbe szorította a kezét. Elcseszte, mentett, s befutott harmadiknak. Mindenki nagyon örült. Talán a dobogónak, talán annak, hogy végre vége. Martina kissé csalódott volt, győzelmet akart, aztán megbékélt a pódiummal. Ő, a papa, és a csapat odafutottak eredményhirdetésre. A mama eltűnt.

Húsz percig kerestem, hogy gratulálni tudjak neki. A boksz mögött ült egy robogón, kezdte visszanyerni bőrének barnaságát, s addigra túl volt egy fél doboz cigarettán. Megvártam Marcot is, gratuláltam, mire jól hátba veregetett. Kösz ember, jó volt ott lenni. Valahogy bentről nézve minden más.