Egy meglepetés cikksorozat első része. 102 év átfogó elnagyolt története. Én elolvasnám.

Állok a nagy hajó fedélzetén. Hallgatom az eső kopogását. A cseppek leúsznak a kabátom ujján, s onnan zuhannak a mélybe. A szerencsésebbek a korlátra esnek, hol lassú kergetőzésbe kezdenek. Kevés az esély, hogy előbukkanjon a nap. A szél egyre erősebben süvít, mintha segítségért kiáltana, de mindhiába. A hőmérséklet épphogy eléri 12 ° C-t. Errefelé, ez szokványos időjárás, így május végén. Csendben szemlélem a körülöttem álló megfáradt, elcsigázott arcokat, így nem sokkal a megérkezés előtt. Valószínűleg azonos az úti célunk. Olyan Ő, mint a hírhedt, misztikus 100 éves vihar, melyet a szörfösök néhanapján emlegetnek. Egy kivétellel, hogy róla mindenki tud, a vihart, pedig csak sejtik. Csak a legfanatikusabbak akarják legyőzni Őket, mert az épelméjűek tudják, szinte lehetetlen. Hétköznapi emberek számára a túlélési esély 0%. A lények, akik Őket betörni képesek, már-már szellemek. Semmit nem látsz, csak elsuhannak előtted. S te eközben próbálod megfejteni a titkukat, amit persze nem lehet. Egy különbség van, még van közte és a 100 éves vihar között. A vihar 100 évben egyetlenegyszer jő el, Ő pedig minden évben.

Közelítünk hozzá. A gyönyörű zöld domboldalak halovány sziluettjét fedezem fel az Ír-tengeren. Közelítünk hozzá, a világ legőrültebb sorozatgyilkosához, akit az áldozatok önként keresnek fel. Kinek neve Isle of Man Tourist Trophy. A kegyetlen motorverseny, aki 100 év alatt több mint 200 embert ölt meg. Mégis miért, mégis mi az, ami ösztönzi az itt résztvevőket arra, hogy önkéntes áldozatként felvonuljanak, s szerencséjükben bízva reméljék, hogy élve elhagyják a helyszínt? Persze csak a következő év májusáig, mikor ismét ott toporognak Douglas-ben a startvonalnál. Kik Ők? S mi ez a verseny végeredményben, őrült száguldás a dicsőségért, vagy óriási üzlet? Mielőtt bárki csukott szemmel felülne egy 200 lóerős vasparipára, és koppanásig húzott gázzal szeretne halálfutamosat játszani, szeretnék tisztázni valamit. A következő sorokban a világ legjobb versenyzőiről lesz szó, akik pontosan tisztában vannak a ténnyel, amely szerint a híd előtt, hogy lehet 280 km/h-val befordulni az enyhe balos kanyarba, amelyet erős jobbos követ, s utána repülés a hídon át, s földet, érést követően nyakukon az erős balos kanyar. Érkezésünk előtt, pedig elevenítsük fel, hogyan vált egy utcai motorverseny napjaink mítoszává.
A szél még süvít, az eső szórja cseppjeit, s nézem a szigetet. Gondolatban 101 évet repülök vissza. 1907-et írunk. Május 28.-án, délelőtt 10 órakor, meglehetősen hideg időben Jack Marshall és Frank Hulbert, Triumph versenyzők megkezdték a 10 körös,158 mérföldes versenyt, akik akkor valószínűleg még nem is sejtették, hogy történelmet írnak. A 2. valamint a 3. helyet szerezték meg az egyhengeres géposztályban, míg a TT első győztese Charlie Collier lett 4 óra 8 perc 8,2 másodperces idővel lett.

Collier a híres Matchless motorkerékpár alapítója is volt egyben. A kéthengeresek között Rem Fowler (Norton) diadalmaskodott Billy Wells (Vindec) és Bill Heaton (Rex) előtt. Ekkor még persze, minden motorizált járművön egy piros zászlónak kellett lenni, mert úgy ítélték meg a honatyák, hogy így jobban figyelmeztetik egymást a forgalomban részt vevők. Később megszűntették ezt a követelményt, viszont a 20 mérföld/órás sebességkorlátozást még be kellett tartani.

Fontos megemlíteni, hogy ezekben, az években kizárólag túra-motorkerékpárokkal vehettek részt a versenyeken. Így lett a verseny neve is Isle of Man Tourist Trophy, azaz Man-szigeti túra kupa szabadfordításban. Így visszagondolva, mosolyra görbül a szánk, e tények ismeretében. Túramotorok és 20 mérföldes sebességkorlátozás muhaha. A rendezés első évében két kategóriában indították útjukra a versenyzőket, egy, valamint kéthengeres géposztályban. Az indítás párosával történt, s a versenyzők biztonsága érdekében félidőben tartottak egy tízperces szünetet is, mielőtt elrajtolt volna a következő versenyző. Az első körpálya, St. John (rajt és cél), Ballacraine, Kirkmichael és Peel városát érintette. 1910-ig használták ezt a pályát. Az átlagsebesség 1910-re már meglehetősen emelkedő tendenciát mutatott, így a versenyzők új kihívásokat szerettek volna. A rendezők ennek eleget téve 1911-ben bemutatták, a máig használt, legendás és hírhedt „Mountain-Course”-t, azaz a hegyi pályát. Egy kör kicsivel több, mint, 60 km-es távolságot jelentett. 1911-ben rendeztek először kétnapos versenyt is. Egyik nap a Junior TT-t , amely négy körös volt, három nappal később, pedig a máig legnagyobb jelentőséggel bíró Senior TT-t. Itt 5 kört kellet teljesíteni a versenyzőknek. Az új pálya meglehetősen veszélyesnek bizonyult, ezen kívül eléggé csúszós volt. Mindenekelőtt esőben. 1911-ig a TT-n történt bukások, viszonylag könnyű kimenetelűek voltak, viszont a „Hegyi pálya” már az első évben gyilkolt. A TT első áldozata Victor Surridge volt. A szervezők ezt nem tekintették intő jelnek, s a pálya ettől a ponttól kezdve megállíthatatlanná vált. Érdekesség, hogy nem minden esetben személyesen csapott le áldozatára. Elég volt, ha valaki csupán kapcsolatba került vele. Egy nagyobb ugrás után máris a két világháború között járunk. Ebben az időszakban számos technikai újítás látott napvilágot, s így természetesen a versenyen elért sebességek is egyenes arányban változtak pozitív irányban. 1925-ben következett egy történelmi pillanat a TT életében. Egy Walter Handley nevezetű versenyzőnek sikerült az, ami addig egyetlen versenyzőnek sem.

Egy hét alatt két versenyt nyert. Összesen négyszer diadalmaskodott, eggyel kevesebbszer, mint Alec Bennett. A hatszoros győztes Jimmy Guthrie tiszteletére, sajnos elég korán állítottak emlékművet. A Guthrie Memorial-t, a TT azon pontján helyezték el, ahol Guthrie utolsó TT versenyén kiesett. S itt merül fel először a „Hegyi pálya” által sújtott balszerencse. Tévedés, Guthrie nem a TT-n halt meg, hanem az 1937-ben rendezett Német Nagydíjon a Sachsenringen. A háború közötti időszak vitathatatlan bajnoka pedig a fiatal ír Stanley Woods volt, aki 1923-ban szerezte meg első győzelmét.

1939-ig ezt még további 9 győzelem követte, így Woods a TT történelmének egyik legsikeresebb versenyzőjévé vált. A rengeteg TT-re ellátogató néző ellenére a makacs, önfejű rendezők, 1927-ig a nyílt forgalomban tartották az edzéseket, mert egy esetleges útlezárással korlátozták volna a helyiek mozgásszabadságát. Gondolták ők. Ez a buta döntés, viszont Cecil Birkin életébe került, aki egy reggeli edzés alkalmával összeütközött egy szemből jövő gépjárművel. Eközben óriási harc zajlott a nem angol ajkú versenyzők között a színfalak mögött, akik ádáz harcot vívtak a bennszülöttek ellen. 1937. június 16.-án Omobono Tenni olyan hőstettet hajtott végre, amely a TT történetében fordulópont volt.

Az oroszlánbarlangban, Leightweight TT kategóriában diadalmaskodott, s így ő lett az első nem angol származású, aki a TT-n nyerni tudott. S, hogy mi történt a legendás olasz versenyzővel? Az 1948-as svájci nagydíjon életét vesztette egy baleset következtében. Egyszerűen hátborzongató. Mintha átkot szórna a „Hegyi pálya”, a rajta versenyző emberekre. Meg kell még említenünk, hogy az ominózus 1937-es versenyt Ewald Kluge vezette, viszont motorhibával kiállni kényszerült. A következő évben, azonban kíméletlenül visszavágott.

Megnyerte a versenyt, s mind kör, mind pedig versenyrekordot állított fel. A sikert Németországban óriási ovációval fogatták, nemcsak a sportteljesítmény miatt. Közvetlenül a Második Világháború előtti időszakban járunk, s az országok már felfegyverkeztek. S képzeljék, pont ezekben, a napokban arat egy német győzelmet, egy angol felett. 1939-ben Németország minden eddiginél nagyobb létszámmal vesz részt a TT-n. A DKW négy, az NSU szintén négy, a BMW pedig három versenyzőt küldött a startvonalhoz. Viszont a várva várt lehengerlő siker elmaradt, s meglehetősen felemásra sikeredett a verseny a német különítmény számára. A DKW versenyzői a Leightweight kategóriában egy második, ötödik, valamint egy nyolcadik hellyel tértek haza. A negyedik versenyzőjük Junior TT-n ért el harmadik helyezést. Az NSU versenyzői kivétel nélkül idő előtt feladták a viadalt, technikai hiba miatt.
A legnagyobb tragédia azonban a BMW-t sújtotta. Június 2.-án az osztrák származású Karl Gall a Ballaugh Bridge-n való ugratás következtében bukott, s tizenegy nappal később belehalt sérüléseibe. A csapat gyászolt, viszont úgy döntött a vezetőség, hogy a baljós előjelek ellenére maradnak, s másik két versenyzőjük részt vesz a versenyen. A bajor Georg Meier minden bátorságát összeszedve felült Kompresszor-BMW-jére és szórta a jobbnál jobb köridőket az edzéseken.

A versenyen sem tette ezt másként, s 43 versenyző felett diadalmaskodott úgy, hogy közben új körrekordot állított fel, tisztelegve így elhunyt csapattársuk előtt. Így a TT történelemkönyve ismét átíródott, s Meier lett az első külföldi, aki a Senior TT-n nyerni tudott. A BMW csapat fájdalmát enyhíthette még az, hogy Meier mögött, a BMW csapat harmadik versenyzője, Jock West ért be a célba másodikként, így tökéletessé téve Június 16.-át.